A jeles napok szokásai közül legtovább élt a lucázás. A fiúgyermekek köszöntője többféle célzást, kívánságot tartalmaz, mindenekelőtt a bőség, az erő, a szaporodás óhaját fejezi ki.

A színjátékszerú kiszehajtásra még az 1960-as években is sor került. Célja egyebek között az volt, hogy a bábuval együtt kivigyék a faluból a dögöt, a betegséget, a telet és a böjtöt is, a kiszehajtó lányok pedig minél előbb férjhez menjenek.
Csaknem a mai napig fennmaradt a karácsonyböjti ablakok alá járás szokása és az ostyahordás is.

Az emberélet fordulói közül a lakodalom szokásai is sokáig hagyományozódtak. A kelenyei lagzinak is kiemelt mozzanata volt az örömkalács-vitel. A lakodalom legdíszesebb kalácsát- melyen gyertyák és csillagszórók villogtak- ágakkal, színes papírokkal díszítettek, s a vőfély fején vitte azt a vőlegényházhoz, amikor a menyasszony is ment. A kalácson elhelyezett ágak az életfát, a termékenységet szimbolizálták, s mindenkinek kellett belőle ennie. Ezt a szokást az 1943-as ipolysági honti napokon is bemutatták a kelenyeiek, valamint 2006-ban Dunaszerdahelyen a nemzetiségi fesztiválon.

Népviseletét a falu az 1950-es évekig őrizte. A nők sima és dudlosujjú inget, kivágott pruszlikot viseltek, melyre ünnepeken fehér hímzett, fekete vagy színes gácsi kendőt tettek. Télen „frakkos“ kabátot hordtak. Az alsószoknyák alá színes „pendel“ került. A szakácska fekete brokátból vagy gyolcsból készült. A lányok hajukat két oldalt „dupétba“ hátul „brekocsba“ fonták. Az első világháborúig a menyecskék színes szalagokkal, gyöngyökkel gazdagon díszített „fíkötőbe“ jártak. Ehhez „vidluskát“ hordtak. A főkötőt a szarvaskendő váltotta fel. Lábukon csizmát vagy magasszárú cipőt hordtak. A férfiingeket is gazdagon kihímezték. A posztólajbit ezüstgombokkal díszítették, a gatya, illetve posztónadrág fölé szakácskát kötöttek.

A falu szép népdalait, úgy mint a népviseletet a menyecskekórus és a népdalcsoport a mai napig ápolja tudatosan.
A régi tárgyi emlékekből 2005 –ben állandó kiállítás nyílt a falumúzeumban.