Kleňany si dlho udržali svoj pôvodný výzor z minulosti. Na Hornom konci dodnes stoja viaceré domy, ktoré sú podpivničené, so sedlovou strechou a vystupujúcim rizalitom.
V obci sa dlho zachovali remeslá a domáci priemysel. V 70-tych rokoch 20. storočia pracovalo ešte viac košikárov. Robili pekné ručné košíky, ktoré ženy nosili pri sviatočných príležitostiach ( v nich niesli napr. zákusky a vajcia na svadbu), košíky na chrbát, slamienka a cirokové metly. Konope ako základnú surovinu na tkanie–pradenie spracovávali na tkáčskom stroji. 

Z ľudových tradícií sa najdlhšie zachovalo chodenie na Lucie. Pozdravné texty chlapcov obsahujú viaceré cielenia, želania: v prvom rade vyjadrujú túžbu po hojnosti, sile a plodnosti.

Vyháňanie Kyseľa sa odohralo v podobe divadelného predstavenia ešte aj v 60-tych rokoch. Cieľom tohto zvyku medzi iným bolo, aby spolu s odetou slamenou bábkou vyniesli z dediny zdochlinu, chorobu, zimu i pôst a aby dievčatá vyháňajúce Kyseľ čím skôr vydali.
Takmer dodnes sa zachovalo koledovanie cez vianočný pôst a nosenie oblátok.

Dlho si udržali aj svadobné zvyky: dôležitým momentom bolo nosenie koláča tzv. radostníka.
Bol najviac ozdobeným svadobným koláčom – blyšťali sa na ňom sviečky a prskavky – ozdobili ho konármi, farebnými papiermi a družba ho niesla na hlave k ženícha, keď išla i nevesta. Na koláči umiestnené konáre symbolizovali strom života a plodnosti, každý musel z neho jesť.

Tento zvyk Kleňančania predvidli r. 1943 aj na Hontianských dňoch v Šahách a v roku 2006 na Národnostnom festivali v Dunajskej Strede. Ľudový kroj bol v obci zachovaný do r. 1950. Ženy nosili hladkú košelu s nazberanými rukávmi, na prusliak s výstrihom si vo sviatok dávali bielu vyšívanú, čiernu či farebnú šatku. V zime si obliekali kabát podobný fraku. Pod spodné sukne si dávali farebný pendel. Zástera tzv, „szakácska“ bola šitá z brokátu alebo plátna.

Dievčatá si vlasy zapletali vpredu do „dupéty“ vzadu do „brekoča“. Do I. svetovej vojny mladuchy chodili v čepci zdobenom farebnými stuhami a korálklami, neskôr čepce zamenili na rohovito uviazanú šatku. Na nohách mali čizmy či topánky s vysokou sárou. I mužské košele bohato vyzdobili. Súkenný lajblík zdobili striebornými gombíkmi, na gate si uväzovali „szakácsku“.

Ľudové pisene tak ako ľudový kroj z dediny dodnes opatrujú členovia miestneho speváckeho zboru.

Od r. 2005 v obci je založené múzeum s bohatým národopisným materiálom.

 

Kelenye, a Középső-Ipoly menti hagyományőrző kisközség sokáig megtartotta régi arculatát. A Felvég alápincézett, nyeregtetős, kiugró csepegetőereszes és „falajjás“ házai közül még ma is több áll. 

Sokáig fennmaradtak a régi mesterségek s a háziipar is. Az 1970-es években még több kosárfonó dolgozott a faluban. Szép kézikosarakat készítettek, melyeket az asszonyok ünnepi alkalmakra vettek elő, ezekben vitték például a lakodalmakra a süteményt vagy a tojást, de készítettek „hátikosarat“, szakajtót, filkasokat és cirokseprűt is. A szövés-fonás alapanyagát, a kendert mindenkinek meg kellett termelnie, amit aztán megannyi munkafolyamat után a szövőszéken „szátván“szőtték meg.

A jeles napok szokásai közül legtovább élt a lucázás. A fiúgyermekek köszöntője többféle célzást, kívánságot tartalmaz, mindenekelőtt a bőség, az erő, a szaporodás óhaját fejezi ki.

A színjátékszerú kiszehajtásra még az 1960-as években is sor került. Célja egyebek között az volt, hogy a bábuval együtt kivigyék a faluból a dögöt, a betegséget, a telet és a böjtöt is, a kiszehajtó lányok pedig minél előbb férjhez menjenek.
Csaknem a mai napig fennmaradt a karácsonyböjti ablakok alá járás szokása és az ostyahordás is.

Az emberélet fordulói közül a lakodalom szokásai is sokáig hagyományozódtak. A kelenyei lagzinak is kiemelt mozzanata volt az örömkalács-vitel. A lakodalom legdíszesebb kalácsát- melyen gyertyák és csillagszórók villogtak- ágakkal, színes papírokkal díszítettek, s a vőfély fején vitte azt a vőlegényházhoz, amikor a menyasszony is ment. A kalácson elhelyezett ágak az életfát, a termékenységet szimbolizálták, s mindenkinek kellett belőle ennie. Ezt a szokást az 1943-as ipolysági honti napokon is bemutatták a kelenyeiek, valamint 2006-ban Dunaszerdahelyen a nemzetiségi fesztiválon.
 

Népviseletét a falu az 1950-es évekig őrizte. A nők sima és dudlosujjú inget, kivágott pruszlikot viseltek, melyre ünnepeken fehér hímzett, fekete vagy színes gácsi kendőt tettek. Télen „frakkos“ kabátot hordtak. Az alsószoknyák alá színes „pendel“ került. A szakácska fekete brokátból vagy gyolcsból készült. A lányok hajukat két oldalt „dupétba“ hátul „brekocsba“ fonták. Az első világháborúig a menyecskék színes szalagokkal, gyöngyökkel gazdagon díszített „fíkötőbe“ jártak. Ehhez „vidluskát“ hordtak. A főkötőt a szarvaskendő váltotta fel. Lábukon csizmát vagy magasszárú cipőt hordtak. A férfiingeket is gazdagon kihímezték. A posztólajbit ezüstgombokkal díszítették, a gatya, illetve posztónadrág fölé szakácskát kötöttek.

A falu szép népdalait, úgy mint a népviseletet a menyecskekórus és a népdalcsoport a mai napig ápolja tudatosan.
A régi tárgyi emlékekből 2005 –ben állandó kiállítás nyílt a falumúzeumban.